Napokra lenne szükség elbeszélni, hogy Olbrin Joachim hogyan akart elhelyezkedést találni; nagy kötetekre lenne szükség elbeszélni, hogy temérdek vállalkozását miképpen kísérte minden esetben keserves kudarc. Egyszer bizony kell majd rá időt szakítani, és pontosan el kell mondani, hogy a szegény parasztfiút hogyan lökték ki hazulról, hogyan került a városba, volt inas, szolga, napszámos, munkás, de alighogy valamibe fogott, máris kénytelen volt odébb állni, és kenyerét vesztette. Haramiák közé került, majd katona lett, barát, zarándok, még azzal is megpróbálkozott, hogy király legyen, de abba is belebukott. Mialatt ki alulról fölfelé, ki felülről lefelé, ki csak úgy a maga körében megtalálta helyét, az egyik hírt szerzett, a másik vagyont, a harmadik megelégedett kis házikóval, vagy feleséggel és gyermekkel, Olbrin Joachim alighogy valamibe fogott, már abba is kellett hagynia.

Sokszor tűnődött rajta országút szélén, árnyékos fa alatt, amikor ott pihent és jószívü emberek adományával gyéren telt tarisznyájából falatozott, ugyan micsoda átok lehet az, ami kíséri s nem engedi megnyugodni. Szíve nem volt sötétebb, mint másé, rosszindulatot senki iránt se táplált ; vajon előbbi életében elkövetett bűnéért kellett lakolnia? A maga fejétől nem tudott rájönni. Megkérdezni pedig? Sose volt barátja, sose volt leány, aki kedvesen szólt volna hozzá. Kit kérdezzen?

Igen, igen sok lapot kellene teleírni, hogy az egész történetet el lehessen mondani, előbb azonban még sokat kellene keresni-kutatni, régi könyvekben, kéziratokban, feljegyzésekben, levéltárakat felhányni, amíg az ember Olbrin Joachimnak, ha nem is egész életrajzát, de sorsának legalább valamilyen kerek krónikáját meg tudja szerkeszteni. Mondom, egyszer időt kell szakítani rá, mert nemcsak érdemes, hanem szükséges is, és meg vagyok győződve, hogy a krónika kiadója művével még hírnevet is szerezhetne.

Ezúttal a hős történetének csak utolsó fejezete kerül nyilvánosságra. A fejezet Gran-Coissard de Plaine városka könyvtárában a XVIII. század közepéről való kéziratban találtatott. A kézirat egy régebbi munka másolata, mert Olbrin minden bizonnyal sok száz évvel azelőtt élt. Ha nem is a legérdekesebb, de mindenképpen egyik legtanulságosabb fejezet ez. Olbrin Joachim amikor az emberi foglalkozásokat már igazán mind végigpróbálta, mindenütt kudarcot vallott, és úgy látta, hogy senkije sincsen, aki útba igazítaná, egy napon elhatározta, elmegy a világ főkormányzójához, kihallgatást kér tőle és elpanaszolja neki baját.

Tanyákon, falvakon, kis és nagy városokon keresztül vitt útja, mindig csak észak felé. Napok, hetek, hónapok teltek el, amíg Joachim kietlen síkságon, sűrű sötét erdőn, mocsaras réteken, havas csúcsokon, folyókon, jégmezőkön át az északi tenger partjára ért. Itt aztán csónakba szállt, és ismét napok, hetek, hónapok teltek el, amíg viharban, szélben, havazásban, szigethez jutott.

A parton százöles cédrusok állottak olyan komolyan, mint a halál angyalai. Befelé szintén cédrusfasor vezetett, magas hegyre, százezer lépcsővel. A hegy tetején irtózatos nagy palota állott, ezer ablaka volt, ezer emelet a föld fölött és ezer emelet a föld alatt. Valószínűnek látszott, hogy ez a világ főkormányzójának palotája.

Három nap és három éjjel ment Joachim felfelé, mindig felfelé a százezer lépcsőn, amíg a palota kapujához ért. Mindjárt be is lépett, és azt mondta az ajtónállónak:

- A világ főkormányzójával szeretnék beszélni. Hol találom meg őt ebben a rengeteg házban?

A kulcsár ezekre a szavakra megcsóválta a fejét, és azt mondta:

- Nem kis dolgot akarsz, te ember. Én bizony azt hiszem, nagy szerencséd lesz, ha kívánságod teljesül. Nagy úr ám a világ főkormányzója. Nem áll szóba mindenféle jöttmenttel. De ha már itt vagy, eredj végig ezen a folyosón és keresd meg a titkárt, az majd elizgazít.

Megmutatta az utat, Joachim elindult, és csakhamar bekopogtatott az ajtón, amelyiken nagy betűk azt mondták: TITKÁRI HIVATAL.

- Azért jöttem, hogy elpanaszoljam bajomat, mert széles földkerekségen egyes egyedül csak a főkormányzó tud segíteni rajtam.

A titkár ezekre a szavakra megcsóválta a fejét, és azt kérdezte:

- Hát mi bajod is van tulajdonképpen?

- Az én bajom, felelt Olbrin Joachim, hogy nem találom a helyemet a földön. Ezen kellene segíteni valahogy.

- Nem-e? - szólt a titkár. - Aztán hogyan történt a dolog?

Joachim elbeszélte, hogy mi történt vele, amióta megszületett, hogyan űzték el hazulról, miként próbálkozott meg a városban mindenféle munkával, mesterséggel, de sehogyan sem akart neki sikerülni. Most már harminc éves, mindent megpróbált, amit tudott, de a végére jutott. A titkár hallgatta, hallgatta, csóválta a fejét, végül azt kérdezte:

- És miért nem találtad meg helyedet a földön?

- Hát ha tudnám, nem jöttem volna ide, de éppen, hogy nem tudom.

A titkár alaposan szemügyre vette Joachimot, felállt és azt mondta, hogy menjen vele. A folyosó sarkáig mentek, ott liftbe szálltak, fölmentek a tizedik emeletre. Ismét végig mentek vagy nyolc folyosón, és beléptek egy szobába, amelyre ezt írták: FELÜLVIZSGÁLÓ. A titkár néhány szót mondott egy fehérköpenyes embernek, aztán így szólt Joachimhoz:

- Vetkőzz csak le.

Joachim engedelmeskedett, mire a fehérköpenyes belenézett a köldökébe. Jó hosszú ideig vizsgálódott, nagyítót is vett elő, a titkárnak is szólt, suttogtak, végül a fehérköpenyes kijelentette:

- Érthetetlen, de nincs.

- Hogyan lehet? - kérdezte a titkár.

- Nem tudom, - felelt a másik és vállat vont. - Rendes gyártmánynak látszik, de tény, hogy száma nincs.

Megtapogatta Joachimot, szemhéját lehúzta, belenézett a torkába, hóna alá nyúlt, kitépett egy szál szőrt, a világosság felé tartotta. Joachim azt kérdezte:

- Mi történik itt velem?

- Úgy áll a dolog, hogy minden ember itt készül ebben a házban. Mi csináljuk őket, és mindegyiknek van száma. A számot a köldökébe írjuk. Nálad ezt a számot nem találjuk. Olyan dolog ez, amit nem tudok mivel magyarázni.

Joachim eltűnődött a dolog fölött, és még kérdezősködni akart, de a titkár karon ragadta és kivitte. Újra liftbe szálltak és leutaztak a tizedik emeletre a föld alá, benyitottak egy ajtón, amelyen a felírás azt mondta: IKTATÓ.

- Mi a neved, és mikor születtél?

Joachim megmondta. Az ott levő ember telefont vett fel, az adatokat bemondta, nem is egy perc múlva egy másik ember tolókocsin papírokkal telt acélszekrényt hozott. A titkár kinyitotta, kivett egy térképet, névsort, egy köteg papírt. Keresett, és egy idő múlva így szólt:

- Nincs.

- Mire mondod, hogy nincs - kérdezte Joachim.

- Mielőtt az ember földi útjára indul, ilyen acélszekrénybe kerül a név, a szám, a születési hely, az idő és a recept. Ez a térkép azt mutatja, hogy születésedkor hol születtek emberek. Itt a térkép. A te falud nincs bejegyezve. Recepted sincs itt. Nincs iktatva! Nincs száma! Példátlan, hogy itt mi történik! - Ezt kiáltozta a titkár. - Ha a főkormányzó úr megtudja, az egész bandát el fogja csapni.

Joachimot újra karon ragadta, és kilépett vele. Végig a folyosón, be a liftbe, fel a föld fölött a négyszázhetvennegyedik emeletre. Itt a folyosón beszálltak egy kicsiny villamoskocsiba, kanyarogtak a kivilágított folyosón, végül elértek egy nagyobb térségre. Ott a kocsi megállt, és beléptek az ajtón, amelyen ez a jelzés volt: Y 1333.

A teremről azonnal látszott, hogy műhely, éspedig a legeslegnagyobb műhely, amit Olbrin Joachim életében látott. Lehetett ott vagy tízezer munkás. A falak mellett polcok állottak, olyanok, mint a patikában, fiókokkal és üvegekkel, benne színes porokkal, folyadékokkal, felírásokkal. A munkások előtt kicsinyke mérleg volt, kémlőcső, próbacső, kenőcsésze, lombik, retorta, hajszálcsó, arany és ezüst kanálkák, kések, csipeszek, mindenféle ezernyi műszer. A munkások úgy dolgoztak, hogy előttük valami papírdarab feküdt, lenézték róla, hogy mit kell csinálniok. Aztán a polchoz léptek, levettek egy üveget, kinyitottak egy fiókot, méricskéltek, kevertek, megnézték a próbacsőben, megint kevertek, forraltak és kavartak.

Joachim ezt a munkát csodálkozva nézte, aztán odaállt az egyik asztalhoz és nézte, hogy a munkás mit csinál. Akkor látta, hogy a papírdarab tulajdonképpen recept, éspedig történetesen ilyen volt:

Hit. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 0,3331.419.880
Istenfélelem. . . . . . . . . . . . . . . . . .0,0019.235.988
Komolyság. . . . . . . . . . . . . . . . . . .0,0000.001.368
Pénzéhség. . . . . . . . . . . . . . . . . . .0,4412.688.342
Szeretet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .12,3562.955.113
Önzés. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 0,0000.345.721
Részvét . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .33,0987.455.692
Szerelem. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 0,3452.674.11
Irigység. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .0,3567.922.137

A munkás tiszta próbacsövet szedett elő, az egyik polchoz lépett, leemelte az üveget, amire az volt írva: HIT. Vízszerű folyadék volt, amikor a munkás kinyitotta, nagyon jó tiszta illat áradt belőle. A kellő mennyiséget kitöltötte, aztán egy másik fiókba nyúlt, és az ISTENFÉLELMET vette elő. Ezt kristály-alakban tartották. A kristály a folyadékban azonnal feloldódott és a folyadék forrni kezdett. Még jobban forrt, amikor a munkás a KOMOLYSÁGot tette

bele. A komolyság mély sötétbarna olajszerű folyadék volt. Az üvegben levő anyag gőzölgött és főtt.

- Miért forr ennyire? - kérdezte Joachim.

- Mert ez mind éltető alkatrész - felelt a munkás. Azzal új anyagot vett elő. Dobozba nyúlt, ahol sárgászöld, takonyszerű nyálka úszott.

- Az ostobaság - felelt a munkás. - Nézd csak, mi lesz ebből a jóillatú, forró anyagból, ha beleteszem.

Az ostobaságot lemérte és beletette. Egyszerre átható büdösség kezdett terjengeni, a lombik pattogott, mert az anyag hirtelen lehűlt, és az üveg falán köd csapódott le. A massza most fortyogni kezdett és nagy hólyagok pattantak belőle fel. A munkás ekkor bíborvörös port vett elő, amit a tégelyben először megtört. Ez volt a PÉNZÉHSÉG. Mikor apróra és símára megtörte, az üvegbe szórta. Egyszerre megszűnt mozogni. Kemény lett, mint a szikla.

- Megfagyott - szólt a munkás; - mert ez a vörös por mindent megfagyaszt. Ha egy tonna hitbe egy grammot teszek belőle, tüstént jéggé válik.

Most egy kis üveget vett elő, amelyben világoskék folyadék volt, és ez a felírás állott rajta: SZERETET. Lemérte, beletette, az rögtön feloldódott és párologni kezdett. A gőz minden színben játszott.

Most jött az ÖNZÉs. Ez kemény homokkőhöz hasonlított. A munkás ezt is megtörte, és a lombikba szórta. Az anyag megint fagyni kezdett, de nem keményedett meg egészen. A RÉSZVÉT olyan anyag volt, mint a foszfor, valamilyen vegyület alatt tartották, hogy a levegőn ne oxidálódjék. A munkás a jelzett mennyiséget lemérte és elkeverte. Most a massza elkezdett vonaglani.

- Ez azért van - magyarázta a munkás; - mert a részvét küzd a pénzéhséggel és az önzéssel.

A SZERELEM jelzésű üveget vette le. Aranyszínű folyadék volt, és úgy ragyogott, mint a nap. Illata kábító és erős volt, úgyhogy Joachim egészen megszédült. A folyadék a masszát arannyal vonta be. Illatából és fényéből ugyan sokat veszített, az egész mégis fénylett. Aztán a citromsárga nehéz kenőcsöt húzta elő. Ez volt az IRIGYSÉG. Ez is azonnal beleszívódott az anyagba, és a szerelemtől alig lehetett megkülönböztetni.

A recept be volt fejezve. A munkás a bunzenlámpa fölé tartotta és felforralta. Joachim külön érezte mindegyik tulajdonság szagát, amíg végül az egész áttüzesedett, s akkor az egész szag egybeolvadt.

Mikor így az anyag áttüzesedett, a munkás az üvegcse száját megolvasztotta és leforrasztotta. Ezután már csak az következett, hogy belegöngyölte a recept papírjába, egy kis bádogdobozba tette és félrerakta.

- Kész - mondta.

- Micsoda kész? - kérdezte Joachim.

- Az ember - felelte a munkás, és már vette is a következő receptet.

Joachim ezen nagyon elcsodálkozott. Nem tudta mire vélni a dolgot, s ezért azt kérdezte:

- Hogyan, hát ebből ember lesz?

- Ebből még nem. Hanem majd ha keresztülmegy az összes műhelyeken.

Ekkor odajött a vegyészmérnök, és azt mondta a titkárnak:

- Ma reggel kértünk tíz mázsa ostobaságot, mikor kapjuk meg?

- Már azóta hozzák - felelte a titkár; - de mondja csak, mire kérték? Kísérletre? Tegnap harminc tonna pénzéhséget küldtem. Feltűnt nekem. Rendkívüli mennyiség.

- Egyáltalán nem kísérletre - szólt a mérnök: - Mi most itt új beosztást kaptunk. Az európai városokba szállítunk. Holnap megint tíz tonna pénzéhségre lesz szükségünk. A receptek így vannak elkészítve. Nézze kérem, ilyen egy ilyen újszülött receptje:

Komolyság. . . . . . . . . . . . . . . . . . .0,000.000.001
Léháság. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .0,000.119.776
Kéjvágy. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6,456.233.888
Ostobaság. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.349.222.592
Intelligencia. . . . . . . . . . . . . . . . . . 0.000.114.293
Kötelességtudás. . . . . . . . . . . . . . . 0,010.566.574
Önzés. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .9,009.344.283
Hiúság. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .10,273.934.855
Pénzéhség. . . . . . . . . . . . . . . . . 9888,438.945.665

A titkár megnézte a receptet és köpött.

- Nem szívesen vállaltam ezt a munkát - folytatta a mérnök; - de mit tegyek? Ez a recept itt miniszter, akadémiai tag, elnök, és más mindenféle lesz. El lehet képzelni, hogy a többi milyen színvonalon áll. Az előbb a tűzföldieknél voltam. Az szép és komoly munka volt. De ez? Nagy masszák, kevés és alacsonyrendű tulajdonság. Semmi finomság és bonyodalom. Higgye el, uram, utálni kezdem foglalkozásomat, ha arra gondolok, hogy ilyen lelkeket kell gyártanom. Ha nagy szívességet akar nekem tenni, kedves titkár úr, szóljon az igazgatóságnál érdekemben néhány jó szót. Elvégre már a negyedik millió évet töltöm itt a vállalatnál, és sohasem volt panasz ellenem. Valami nemesebb és magasabb munkát szeretnék végezni.

- Szívesen - felelt a titkár. - Magam is azt hiszem, hogy sok fiatal gyakorlómérnök van itt, akik az ilyesfajta alacsonyabb rendű munkát egészen jól ellátják. Úgy látszik, a főkormányzó úr ezeknek a városoknak elzüllesztését elhatározta.

- Nekem is az a benyomásom. Az ilyen embereknek az egész föld fejlődése szempontjából már nincs jelentősége.

Kezet fogtak és a titkár a munkafelügyelőhöz lépett. Elmagyarázta neki Joachim helyzetét, átnyújtotta a segédhivatali számot, és felszólította, hogy nevezze meg azt a munkást, aki Joachim lelkét készítette. Minderre a munkafelügyelő csak csóválta a fejét. Alaposan végigmérte Olbrin Joachimot, aztán azt mondta:

- A mi műhelyünkben ez az ember nem készült. Különben is, mi abban az időben Patagóniába szállítottunk. Itt valami hiba lesz.

A titkár újra káromkodott, leszidta a felügyelőt, aztán indultak tovább. Újra felültek a villamoskocsira, elnyargaltak a liftig, ott fölmentek a nyolcszázhatvanadik emeletre, és benyitottak a TUW 480011/678 - XXIV. számú műhelybe.

A belépőket itt megint egészen más látvány fogadta. Sok száz munkás dolgozott itt is, de a tégelyeknek, fiókoknak, fioláknak már nyomuk sem volt. Mindegyik munkás kicsiny asztalka mellett ült, és valami ötszáz különböző színű lámpácska volt előtte. A lámpák közül néha csak egy égett, néha több, néha valamennyi. A munkások az asztal szélén valamit igazítottak, aztán meggyújtották a lámpákat és az üvegfiolákat nézték. Joachim azonnal az egyik munkás asztala mellé lépett.

- Mi történik itt, ezzel a fiolával?

A munkás az üvegcsét fölvette. Szakasztott olyan volt, mint amilyet az Y 1333 számú műhelyben látott, de amint a receptből kiderült a K 471 számú műhelyben készítették és egy hottentotta lelke volt.

- Itt a recept, - mondta a munkás, - itt van, hogy ennyi és ennyi HÓBORTOSSÁG. Most itt van az asztalon ez a mérőléc. A jelzett mennyiségre beállítom a hóbortosság lámpáját. Ez a sötétszürke itt. Most meggyújtom, és keresztülnézek az üvegcsén. Ha nem látok semmit, akkor rendben van. Ha túl sok, vagy túl kevés lenne a mennyiség, akkor szürke folt jelentkezne. Akkor a fiolát visszaküldöm a K 471 számú műhelybe, hogy készítsék el még egyszer, mert rossz.

- Előfordul gyakran? - kérdezte Joachim.

- Nagyon ritkán - felelte a munkás. - Én már tízezer éve vagyok itt, de még egyetlen rosszat se találtam. Nem is hallottam, hogy valaha is találtak volna rosszat. A főkormányzó úr állítólag ilyenkor nagyon megharagudna, mert a végletekig pedáns ember.

- És aztán mi történik? - kérdezte Joachim.

A munkás megnézte a következő számot. 00.318 volt, és a hiúságot jelentette. A mérőlécet beállította, aztán a sötét ibolyaszínű lámpát gyújtotta meg.

- Ez a hiúság? - kérdezte Joachim.

- Úgy van - felelte a munkás. - Nézz keresztül az üvegen, ugye nem látsz semmit?

- Semmit.

- Akkor pontos. Most jön az istenfélelem. Ez 138,941.566. Beállítom a lécet, meggyújtom a fehér lámpát. Nem látok semmit. Ez is jó.

- S ez az egész?

- Nem - válaszolta a munkás. - Most az összes mennyiséget beállítom, és itt, felül, tetszésszerinti számot. Mire vagy kíváncsi, ennek az embernek gyerekkorára, férfikorára, vagy aggkorára? Mondjuk, legyen harminc éves, hat hónapos és öt napos. Helyes? Itt van harminc, itt van hat, itt van öt. Most meggyújtom a lámpát, és nézz ide.

Joachim az üvegbe nézett, és nagy csodálkozására erőteljes fokföldi hottentottát látott, amint a szikkadt talajon ment valamilyen irányba.

A munkás eloltotta a lámpákat, és elővette a következő fiolát.

Ez volt a felülvizsgálat.

A titkár ezalatt megtalálta a munkafelvigyázót, elmagyarázta neki Olbrin Joachim esetét.

- Itt kell lenni a hibának - szólt mérgesen; - mert a felülvizsgáló felel minden hibáért.

- Kérem - szólt a felvigyázó; - ez ki van zárva. Szabálytalanságról nem tudok, és ez nem is lehetséges.

- Mindenki azt mondja - kiáltotta a titkár; - hogy nem nála történt. Mégiscsak példátlan dolog, hogy ilyesmi előfordul, és akkor még le is tagadják.

Nem is köszönt, csak úgy intett Joachimnak, hogy jöjjön, és máris rohant ki. Újra villamos, fel a liftre, ott beszálltak, és meg sem álltak a föld alatti nyolcszázharminchatodik emeletig. Megint be a villamosba, dübörögtek a villanyfényes folyosókon, alagutakon keresztül, amíg megálltak a VIII-D IX-CV/43 számú műhely előtt.

Amint beléptek, nem láttak mást, mint rengeteg nagy kerekeket, villanyhuzalokat, hajtókarokat, mint szuszogtak, morogtak, sípoltak, eszeveszett sebességgel. Ott kanyarogtak a gépek között, amíg elértek egy tágasabb helyre, ahol számos kicsiny ezüstcsövecske futott valamilyen tálszerű porcelánedénybe. A munkás, aki ott állt, a már felülvizsgált üvegcsét az ezüstcsöbe tette, a cső felkapta és beledobta valamilyen katlanba. A katlanban nagy nyomás alatt az anyag teljesen megolvadt, és mint alaktalan csepp a másik oldalon lehullott. Innen a gép újra felkapta, és a cseppet átalakította először légneművé, aztán elektromossággá, végül pedig lélekké. Mikor lélekszerűségét elérte, a gép automatikusan sztaniolba csavarta és egy dobozba tette. A másik oldalon álló munkás a sztaniolcsomagokat összeszedte és kazettákba helyezte el.

A titkár néhány szót szólt a felügyelőhöz, de itt sem tudott meg semmit. Azonnal sarkon is perdült, kifutott, újra a villamosba, a liftbe, és máris rohantak visszafelé a föld felé, ezúttal az ezredik emeletre a föld fölé. Itt a 2. F. R. / 817 CD VII. számú műhelybe nyitottak be.

Tulajdonképpen ez nem is volt műhely. Csupa kicsiny arasznyi platina ágyúcska állott, csővel az ablak felé. Minden ágyúcska mellett munkás. A dobozból kivette a sztaniolcsomagot és beletette a csőbe. Alája valami töltetet dugott. A terem közepén óriási asztalon térkép terült el, és legalább ezer munkás vette körül. Mindegyik előtt papír számmal sűrűn teleírva, és precíziós óra. A munkás leolvasta a papíron levő számot, és odaszólt az ágyúnál szolgálatot teljesítő emberhez:

- Északi szélesség 22 fok, 58 perc, 39 másodperc, keleti hosszúság 114 fok, 41 perc, 26 másodperc. Kész. Tizennégy óra hat perc nulla egész hattized másodperc.

Csengőt nyomott meg, s az ágyú abban a pillanatban elsült. Sziszegő hang hallatszott, és kicsiny füstfelhő jelentkezett a cső nyílásán. Mikor a füst eloszlott, sor került a következő sztaniolcsomagra.

Így folyt ez teljesen egyhangúan és csendben, ahogy csend és egyhangúság volt az egész épületben.

A titkár odaszólt a munkafelügyelőhöz, itt is kimérgelődte magát.

- Magam állottam az Alfa Udt.147/639.541 számú ágyúnál - szólt a felügyelő; - és emlékezem minden egyes lélekre. Ez itt nem volt közöttük.

A titkár káromkodott, és már újra a villamoson ültek. A liftbe szálltak és lerohantak a föld alatti ezredik emeletig. Itt voltak azok, akik a recepteket készítették. Receptcsináló csak az lehet, aki az egész lélekgyártást végigcsinálta és a legalaposabban megtanulta. Akkor ide a föld alá kerül, de itt is százezer évig csak gyakorolhat.

A receptkészítők együtt vannak egyetlen teremben, nem úgy, mint a többi munkások. Tevékenységük három részből áll: először megtanulják az összes recepteket, amiket valaha is csináltak, aztán elkészítik a megfelelő variánsokat. Ez az egyszerűbb munka, amihez nem kell ellenőrzés. Van aztán kényesebb is, amihez az igazgatóság tanácsát is igénybe vehették, és az igazgatóság révén kapcsolatban állottak magával a főkormányzóval. Egyesek a lelkek fejlődését és visszafejlődését tanulmányozták. Az erre vonatkozó megfigyeléseket is felterjesztették az igazgatósághoz. Végül itt volt még a tulajdonságok feltalálása. Ilyesmi az eddigi tapasztalat szerint még nem történt meg. A főkormányzó, amikor a gyárat megalapította, a tulajdonságokat meghatározta. Ennek már többszáz millió éve. Új tulajdonságokban a receptkészítők nem hittek, de nem hitt az igazgatóság sem. Hogy a főkormányzó véleménye mi volt, azt persze nem tudta senki.

A titkár parancsára egy munkás elkezdte keresni Joachim receptjét. Persze nem találták, mire újra kirohantak, villamosra, liftre, újra villamosra, a 407. emeleten az analizálóba.

A munkás kicsiny kést vett elő, egy csepp vért vett Joachim karjából, üveglapra tette, azt belenyomta egy készülékbe, megforgatta és belenézett. Vállat vont és azt mondta a titkárnak:

- Nincs reakció.

A titkár is belenézett és olyan dühös lett, hogy már káromkodni sem tudott. Elrohant a föld alatti 102. emeletre, majd a föld fölötti hatszáznegyvenegyedikre, megint le a háromszázhuszadikra, megint fel, és így tovább, míg egy óra múlva visszatértek a földszintre, és a titkár szobájában kimerülten leültek.

- Várj egy kicsit, - szólt egy idő múlva a titkár, mikor kifújta magát; - én majd elintézem a dolgodat.

Csengetett, a belépő szolgának parancsot adott, hogy azonnal hívja össze az igazgatóságot, aztán kiment.

Joachim sokáig ült a szobában kimerülten a nagy hercehurcától, megszédülve a rengeteg emelettől, de attól is, hogy íme most belepillanthatott az embergyártás nagy titkába. Végül eszébe jutott, hogy a titkár nagyon meg van akadva vele. A legjobban szerette volna, úgy tűnik, ha egyáltalán nem is lett volna. Látnivaló, hogy létezésében itt a házban senki sem hibás. Ezek után Olbrin Joachim meg mert volna esküdni rá, hogy nem is ebben a házban készült.