Szerző: szittyazoli  2013.02.11. 15:24 1 komment

Az altatódalban  elhangzó "töredék"
William Blake : Prológus egy IV. Edwardról tervezett tragédiához című költeménye.
(A vers eredeti  szövegét és a Somlyó György-féle  forditását lásd lejjebb!)

"O for a voice like thunder…"

"O for a voice like thunder, and a tongue
To drown the throat of war! - When the senses
Are shaken, and the soul is driven to madness
Who can stand? When the souls of the oppressed

Fight in the troubled air that rages, who can stand?
When the whirlwind of fury comes from the
Throne of God, when the frowns of his countenance
Drive the nations together, who can stand?

When Sin claps his broad wings over the battle,
And sails rejoicing in the flood of Death;
When souls are torn to everlasting fire,
And fiends of Hell rejoice upon the stain.

O who can stand? O who hath caused this?
O who can answer at the throne of God?
The Kings and Nobles of the Land have done it!
 Hear it not, Heaven, thy Ministers have done it!"

 

„Egy dörgő szózatot s nyelvet, betömni
A háború torkát! Mikor az Ösztön
Megrázkódik, és őrületbe hajtják
A lelket, ó, ki állhat ellen? És ha
Az elnyomottak lelke vív a bomlott
És meggyötört légben, ki állhat ellen? -
Midőn az őrjöngés forgószele
Száll Isten trónjáról, s komor szemölde
Egymásnak űzi a nemzeteket;
S a Bűn a harc fölé terjeszti szárnyát
S a Halál habjain vígan evez;
Mikor örök tűzre vetik a lelket
S a mészárláson ujjong a Pokol,
Ki állhat ellen? Ó, ki tette ezt?
Az Úr trónjánál majd ki felel érte?
A Királyok s földünk urai tették!
Ne halljad, Ég, a te Szolgáid tették!”

(Somlyó György fordítása)



Szerző: szittyazoli  2012.11.19. 13:12 1 komment

Címkék: William Blake Prológus Loreena McKennitt Loreena McKennitt Lullaby

A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.

Megállt előtte, és így szólt:

- Itt vagyok!

Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett.

- Rabbi, rabbi! - zokogott.

És a mester szelíden folytatta.

- Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.

A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta.

- Mester! - kiáltott elfulladva és könnyek között - ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!

- Semmit, mondta ő szelíden - csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: ,,Kit engedjek el hát közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?''

- Ó, én bolond! - kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, - ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!

- Jól van - folytatta szelíden a mester - most jöjj hát velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: ,,A názáretit!''; mintha azt kiáltanád: ,,Az életemet!''

Az pedig követte őt.

És találnak útközben egy másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát, feleségét, gyermekét és szemeit kiszúratta.

És ő homlokon érinté csendesen kezével és így szólt:

- Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: ,,A názáretit!''; mintha azt kiáltanád: ,,A házamat! A gyermekemet! A szemem világát!''

Az pedig felzokogott és követte őt.

És találtak még másikat is, kinek lábai és kezei kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé.

Odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt:

- Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted: Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsad: ,,A názáretit!''; mintha ezt kiáltanád: ,,A szabadságot! A léleknek és a gondolatnak a szabadságát!'' Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.

És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: ,,A názáretit!''; mintha azt kiáltanák: ,,Békesség, békesség! Békesség e földön!''

Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.

Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.

A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:

- A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek - de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva.

Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:

- Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?

És akkor ő intett nekik.

És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.

És a sokaság ezt kiáltotta: ,,Barabbást!''

És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: ,,A názáretit!''

A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: ,,Barabbást!''; mintha azt hörögné: ,,Halál! Halál! Halál!''

Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: ,,Te látod...''

Ó pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.

1917. január

Szerző: szittyazoli  2011.10.01. 21:41 Szólj hozzá!

 

 

  „A magyar szerves építészet feladata, hogy szolgálja az Európai Közép ezoterikus létét.” (1985) „Kezdettől azt az egy épületet szerettem volna megépíteni, amely az emberiség kezdete előtt már állt.” (2002)

Tegnap 2011 szeptember 27. én elhunyt Makovecz Imre Kossuth-díjas magyar építész, a magyar organikus építészet egyik képviselője. A Magyar Művészeti Akadémia alapítója, örökös elnöke.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

alábbi riportot még tavaly kaptam egy emilben. szerzőjét nem ismerem. próbáltam  rákeresni hátha megtalálom és itt megjelölhetem, akkor láttam nagyon sokan vannak akik ezt az írást szükségesnek látták az internetre feltenni.
most én is ezt teszem.

-------------------------------------------------------------------------------------

"Az idén hetvenöt esztendős, súlyos betegen is dolgozó Makovecz Imre
cigány falut épít azoknak a romáknak, akiknek a házát romba döntötte
az árvíz. Vallja: a sporttól az egészségügyig mindent átszövő
pénzuralomtól csak hozzáállásunk gyökeres megváltoztatásával lehet
szabadulni. A világszerte elismert Makovecz Imre cége az elmúlt
években tönkrement.

- Jól van?

- Nem vagyok jól.

- Jön-megy, lendületesen dolgozik…

- Hozzászoktam.

- Mikor beléptem ide, úgy éreztem, befogad az épület. Körülöttünk
gombamód szaporodnak lakóparkok, irodaházak, áruházak, de azokban
idegennek érzi magát az ember.

- Mert a diktatúra elidegenít.

- Diktatúrában élünk?

- A pénz ural mindent, ezt mindannyian tudjuk, miközben eljátsszuk a
demokráciát. A közbeszerzési rendszer korrupt. Az kapja meg a munkát,
aki a legtöbbet adja vissza a megrendelőnek. Aki megnyeri a
pályázatot, olyan alvállalkozókat alkalmaz, akik a legtöbb pénzt adják
neki vissza. Ez egyre rosszabb minőséget hoz. Az én szakmámban is
érvényesül a pénzdiktatúra parancsa: vedd meg az újat, dobd el a
régit! Ezért mind silányabb tárgyakat és eszközöket hoznak létre.
Például sorra építik be a műanyag ablakokat, amelyek teljes zártságot
eredményeznek, így az épületek belül penészesek lesznek… öt év múlva
a műanyag összevissza reped, s azt a funkciót sem képes betölteni,
amit egy öreg faablak. A penészedés megakadályozására masinákat
helyeznek el a homlokzaton, s mindez valakinek nagy haszonnal jár. A
pénzuralom velejárója a számítógépes tervezés is, amely nagyon
megváltoztatta az építészetet. Mert hogyan is néz ki eredetileg ez a
dolog? Adottak a funkciók, a helyszín s az emberek, akiknek az épület
készül. A létesítményről az építésznek átfogó víziót kell teremtenie,
majd ezt lebontani részletekre. A számítógéppel való tervezés azonban
ennek éppen fordítottja: a részletekből rakják össze az egészet, amely
végül olyan lesz, ahogy a számítógépes program előírja. Az épületek a
pénzpiac forgatókönyvei szerint készülnek, s a végeredmény majdhogynem
közömbössé válik. Az a lényeg, hogy ki mennyi pénzt tud hazavinni.

- De miért nevezi ezt diktatúrának?

- Mert átsző mindent. Megjelenik a könyvkiadásban is. A kiadó csak
annak a könyvét teszi ki a kirakatba vagy az újdonságok közé, aki
ezért külön fizet. Azért nem látni a könyveimet a kirakatokban, mert
én nem fizetek. A Londonban vagy Berlinben megjelent
Makovecz-albumokat sem lehet látni a magyar könyváruházakban.
Mostanában van dolgom az egészségügyi rendszerrel is. A kórházak
kiszolgáltatottak a gyógyszergyáraknak, akik osztalékot fizetnek nekik
bizonyos gyógyszerek alkalmazása esetén. Jelen van ez a szemlélet a
sportban is. Az, hogy a bíró a világbajnokságon a felső kapufáról a
gólvonalnál ötven centivel beljebb becsapódó labdára azt mondja:
kapufa, ebben a világban szerintem nem azt jelenti, hogy a bíró hülye.
Azt jelenti, hogy pénzért az egyik fél javára akarja eldönteni a
meccset. Mert ez a világ így működik. S ha így működik, mit mondunk
egy gyereknek, ha arra kíváncsi, miért kell élni, miért jött erre a
világra. Pedig tőlünk várja a választ. A pénz korlátlan uralma mindent
felszámol, ami az életet életté teszi. Még a Miskolc fölötti árvízkár
is összefügg ezzel.

- Hogyan?

- Végigömlött a víz a völgyeken, és mindent elmosott, mert nem volt
hová mennie. Ugyanis a Felsőzsolca melletti árteret, amelyet korábban
lápos legelőként használtak, elzárták a víztől, és eladták a
multiknak, akik teleépítették. Kíváncsi lennék, hogy aki eladta az
árteret, milyen büntetést fog kapni ezért. Remélem, lesz ennek
következménye itt, a földön is. A pénz hatalmi pozícióját meg kell
változtatni. Ha ez nem sikerül, Magyarország teljesen leépül
erkölcsileg, szellemileg és anyagilag. Az én cégem is emiatt ment
tönkre.

- Tönkrement a cége?

- Hát persze. Gondolja el, befejezünk egy munkát,
amelyen húsz-huszonöt alvállalkozó dolgozott, s mikor benyújtom a
számlát, a végösszeg huszonöt százalékát ki kell fizetnem az államnak.
És a megrendelő nem fizet. S mikor a második-harmadik ilyen történik,
a vállalkozás tönkremegy. Tehetséges, fiatal építészeket el kellett
küldenem emiatt.

- Mit lehet tenni?

- Hadd mondjak saját példát! Csíkszeredába katolikus templomot kellett
terveznem. Mikorra odamentem, a plébános úr kirakott egy papundeklit,
a tetejét felvágta, hogy abba lehessen pénzt bedobni a templomra.
Láttam egy öregasszonyt, aki odament, a zsebkendőjét elővette,
széthajtotta, és a lejecskéjét bedugta a dobozba. Rögtön tudtam, nem
kérhetek pénzt. Mármost ha az ember ingyen dolgozik, pénzt ad. Az
embereket ugyanis ki kell fizetni. Már épült a templom, mikor
elterjedt a városban, hogy a Makovecz csak eljátssza Róbert bácsit,
ugyanis az Orbán Viktortól zsebbe kapott harmincmilliot. Ezt
elmeséltem Kairóban az akkori
magyar nagykövetnek, aki korábban a titkosszolgálat egyik vezetője
volt. Elnevette magát, azt mondta, ez a suttogó rágalmazás is
titkosszolgálati munka. A világ ilyen. De akkor is a jó utat kell
járni. Mert ez az út a világosság felé vezet. A másik meg a sötétség
felé.

- Nincs középút?

- A legundorítóbb a világosság és a sötétség keveredése, a szürkeség.
Annál az egyértelmű sötétség is jobb. A sötétség az ármányé. A
világosság a megváltó Krisztusé. A kettőt összekutyulni nem szabad.
Választani kell. Egy életünk van, nem lehet szórakozni. Én már a
hetvenötödikben járok, nem vagyok egészséges, és a világosság útján
akarok menni.

- Most min dolgozik?

- Erdélyben egymás után tervezem a templomokat. Egy kis kápolnát
építek Mártélyra. A Felvidéken városok revitalizációjával foglalkozom,
kemény politikai ellenszélben; de nem baj, ilyenkor eszembe jut, hogy
megépült a kolozsvári református templom is. Tíz évig épült, s nem
kaptunk engedélyt, míg az előtte húzódó úton el nem készült egy
ortodox templom, de végül sikerült, Funar ide vagy oda. Most azonban
elsősorban az árvízkárosultak érdekelnek. Jelentős részük cigány.
Felsőzsolca fölött egész telepük volt, és vállaltam, hogy tervezek
oda egy új cigány falut.

- Miért ezt a részt vállalta?

- Mert ez a legnehezebb. Ezt a szerencsétlen népet is a pénzuralom
tette tönkre, nemcsak anyagilag, morálisan is. Gyerekoromban öreganyám
azt mondta: csak az oláhcigány lop, de az is csak almát. A csősznek
sós puskája volt: sódarabok voltak benne sörét helyett, és ha valakit
seggbe lőtt, abba belement a só, ordított kegyetlenül, de nem lett
nagy baja, Viszont megdagadt a seb, és nem bírt ráülni, úgyhogy meg
lehetett találni később a tolvajt. Akkoriban még létezett cigány
kovács, teknővájó, rézműves. Egy csomó foglalkozásuk volt, és vajdák
vezették őket, vagyis működött a belső közigazgatási rendszerük.
Mindezt azóta felszámolták, a kultúrájuktól is megfosztották őket,
azzal a hazugsággal, hogy a cigány ugyanolyan, mint a többiek. Miért
lenne ugyanolyan? Más a tradíciója, a gondolkodása, a temperamentuma.
Mára szörnyű mélyre süllyedt a cigányság. Felsőzsolca táján elhordták
a töltésekről a homokzsákokat, szigetet raktak belőle maguknak,
generátorral áramot fejlesztettek, úgy nézték a nagy képernyős
tévéjüket. Olyan gyors motorcsónakon közlekedtek, amelyet a rendőr nem
bírt utolérni, és mikor eljött az este, az összedűlt házakat
kifosztották. Persze ilyen esetekért nem kell vidékre menni. A
napokban megállít a ház előtt egy ember, hogy fel tudnék-e váltani egy
százast. Nyúlok a zsebembe, és mondom, hogy nincs. Erre azt kérdi: egy
ezrest két ötszázasra? Találtam egy ötszázast, elővettem, mire kitépte
a kezemből, beugrott a kocsijába, és elhajtott. Ott álltam
megkövülten. Miféle ember ez? Miféle értékrendje van? Milyen úton jár?
Hová tart? Hová süllyedt? Mit gondol a másik emberről? Akkor érzi
magát embernek, ha sikerül becsapnia a másikat, nem pedig akkor, ha
segít neki?

- Az új telep tükröz majd valamit az eredeti kultúrájukból?

- Még nem jutottunk odáig, hogy erről tárgyalhassunk. Mindenesetre a
bodegáik helyett negyvennégy négyzetméteres házakat kapnak, amelyekben
lesz szoba, konyha, fürdő, kamra, központi fűtés, gáz, víz, áram. De
úgy fogjuk intézni, hogy a házak eladhatatlanok legyenek. Korábban
ugyanis a Beregben rendszeresen megtörtént, hogy az új házat eladták,
és megint csináltak maguknak egy bodegát.

- Mi a reménysége önmagával kapcsolatban?

- Hogy még egy darabig dolgozhatom.

- És aztán?

- Aztán meg kell halni.

- És aztán?

- Arról nincsenek konkrét információim. Csak arról, ami mögöttem van.

- Mi villan eszébe, ha visszagondol?

- Karácsony kilencéves koromban: az ostrom, amikor az oroszok
körülvették Budapestet, és az Istenhegyi öt huszonnyolc kerítésébe
kapaszkodva, a ház lakóival együtt néztem, hogyan ég a királyi vár,
égig érő lángokkal. Túléltem a Rákosi-rendszert, túléltem Biszku
elvtárs vérengzését, álltam kivégzőosztag elött. Amikor Konrád és
Szelényi kidolgozta, hogy háromezer-háromszáz magyar faluból
ezerháromszárat hogyan kell szerep nélkülivé tenni és megszüntetni,
elindultunk a ma már halott barátaimmal, Beke Pállal, Varga Tamással
és másokkal, gyáva tanácselnököket vittünk bátor tanácselnökökhöz, és
faluházakat építettünk a pusztulásra ítélt településeken. Aztán
Sevillában megépíthettem a magyarok pavilonját, és a japánok meg
mindenféle népség ordítva rohant oda, amikor meghúztuk a harangokat,
hogy megjöttek a magyarok. Mit akarhatnék még? Semmit. Én már másként
látok, mint maga, aki élete teljében van. Élni persze jó, nagyon jó.
Csak fájdalom ne legyen!

- A következő generációk mennyire képesek átvenni az értékközpontú szemléletet?

- Megint mondok egy példát az építészet területéről. A Kós Károly
Egyesülés fenntart egy posztgraduális képzést, az úgynevezett
vándoriskolát. Végzett építészeket veszünk fel, és aki bekerül, három
és fél évig vándorol cégeknél, s ez idő alatt elsajátítja az
értékközpontú szemléletet. A végén fel kell mutatniuk egy
mestermunkát. Ma körülbelül ötvenen vannak Magyarországon, akik ezen
keresztülmentek. Nem. sok, de ha mindenki megteszi a magáét, akkor
jutunk valamire.

- Hol kell kezdeni?

- Kezdje mindenki a saját gyerekénél! Ne hülyeségekkel etesse, hanem
beszéljen neki arról, ha tud, hogy mit jelent a megváltás!

- Mit jelent?

- Nemcsak keresztény hittételt, hanem az ember belső életének a
megújítását. Erre mindig, újra szükség van, és egészen egyszerű
dolgokban nyilvánul meg. A Hargitától nyugatra, Csíkszeredától Barót
felé található Vargyasról felhívott a nagytiszteletű úr, hogy van egy
düledező fatemplomuk, tervezzek helyette valamit. Mondtam, ha
ledöntik, szóljanak. Ledöntötték, és alatta XII. századi kora román
templom alapjait találták. Mélyen leástunk: faragott kövek kerültek
elő, rózsaablak, és még sok minden . Ezekből és sok új gondolatból meg
az innen-onnan kapott adományokból megépítettük a református
templomocskát. Amikor elkészült, és körülállták a szomszéd falvak
népei is, s a templomkert tele volt emberekkel, és fölzengett az ének,
hogy Tebenned bíztunk eleitől fogva, az olyan pillanat volt, amikor az
ember csöndesen azt mondja magában: rendben van…."

 

Szerző: szittyazoli  2011.09.28. 22:16 2 komment

Címkék: makovecz imre útra való

 

Reményik Sándor: Béke

 

Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend –

Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent –
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.

Isten hozott.

--------------------------------------------------------------------


 

Reményik Sándor
(1890-1941) Reményik Sándor

 
összes verse megtalálható itt:(mek.oszk.hu)

 

 

 

 
 

 ----------------------------------------------------------------------

...úgy gondoltam (legalább) ez az egy még kell ide:

----------------------------------------------------------------------


Reményik Sándor:

Kegyelem
 

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

 

Szerző: szittyazoli  2011.08.05. 16:01 Szólj hozzá!

Címkék: reményik sándor béke bent: csend. isten hozott. reményik sándo kegyelem


Beszélgetnek sajkámmal
A fecsegő habok;
Feszítem a lapátot,
Hogy szinte izzadok.

Anyám, ha mostan látnál,
Tudom, hogy mondanád:
Az istenért... ha feldőlsz...
Nem féled a halált?

Apám, ha mostan látnál,
Tudom, hogy mondanád:
Az ördög hurcol arra,
Szaggatni a ruhád.


Dunavecse, 1844. április-május
 
(...mért van az, hogy folyton magamra ismerek?)

Szerző: szittyazoli  2011.07.18. 09:20 Szólj hozzá!

Azt mondják virágot lopni nem bűn. Akkor talán az  alábbihoz hasonló sorokat sem... ebből indultam ki amikor nem csak az oldal linkjét (http://mosolyokeskonnyek.freeblog.hu/)
de magát az  egész idézetet eloroztam egyik barátom blogjából. Itt a helye, mert nagyon magaménak érzem,  mert  ma is  nagyon aktuális és mindannyiunkhoz szól.


... "Már csak annak az embernek hiszek, aki
közvetlenül és személyesen mer és tud segíteni egy másik emberen: néhány pengővel vagy orvosi tanáccsal,  vagy egy csókkal, egy jó szóval.
Annak hiszek, aki elmegy egy nyomorult beteghez, és visz neki egy üveg befőttet.
Annak, aki levelet ír egy bajba jutott embernek, s a levélhez mellékel tíz pengőt.
Annak, aki elmegy a börtönbe, a sikkasztóhoz vagy a "politikai" fogolyhoz, látogatási engedélyt kér, s a társalgóban halkan beszél vele, s másnap beküld neki egy adag
pörköltöt és termoszban tejes kávét.

Nem hiszek egyetlen
prófétának és politikusnak sem, senkinek, aki a tömegeket
és az emberiséget akarja megmenteni, aki teli tüdővel ígéri -
"minden következménnyel, a történelem ítélőszéke elött" -, hogy "feláldozza magát a közért".
Mindez maszlag.


De adni valakinek néhány pengőt, mikor biztosan
tudjuk, hogy a kéregetö még nem vacsorázott,
vagy elkísérni valakit Pesterzsébetre, s a villamosban megbeszélni
vele nyomorúságát, szomorúságát vagy magányát: ez a valóság.

Tiltakozom a közügyek ellen.
Csak a magánügyben
hiszek már."

(Márai)

 

 forrás: http://mosolyokeskonnyek.freeblog.hu/

Szerző: szittyazoli  2011.07.16. 14:25 1 komment

Címkék: márai hitelesség márai sándor

...úgy látom a beágyazás le lett tiltva, de a film helyére kattintva a "you tube" -on megnézhető. a  számomra kedves zenén túl nagyon jók az "alávágott" képek.

 

Szerző: szittyazoli  2011.07.16. 10:39 1 komment

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

2026, augusztus. Langy esők jönnek

 

 A nappali szobában a beszélőóra énekelni kezdett: Tik-tak, tik-tak, hét óra, ébredjetek szép szóra! - mintha attól félne, hogy senki sem ébred. A ház üresen állt a reggelben. Az óra tiktakolt, és újra meg újra ismételte a szavakat a nagy ürességnek. A negyed nyolcat veri, készen áll a reggeli...

 A konyhában a tűzhely sziszegett és sóhajtozott, és forró belsejéből kitálalt nyolc szelet tökéletesen barna pirítós kenyeret, nyolc tükörtojást, tizenhat szelet szalonnát, két kávét és két pohár hideg tejet.

 - Ma 2026, augusztus 4-e van - mondta egy másik hang a konyha mennyezetéről - Allendale városában, Kaliforniában. - Háromszor ismételte a dátumot, hogy meg lehessen jegyezni. - Ma van Mr. Featherstone születésnapja és Tilita házassági évfordulója. Esedékes a biztosítás, a víz-, a gáz-, és a villanyszámla.

 Valahol a falban relék kattantak, memóriaegységek futottak elektromos szemek előtt.

Tik-tak, tik-tak, nyolc óra, figyeljetek a szóra, mindenkinek járjon lába, munkahelyre, iskolába, tik-tak, tik-tak nyolc óra...

 De nem csapódtak az ajtók, a szőnyegek nem nyelték el gumisarkok puha lépteit. Kint esett az eső. Az időmondó doboz a külső ajtón nyugodtan énekelte: Eső, eső el nem állt, esernyő kell és kabát... És az eső visszhangosan kopogott az üres házon.

 Kint harang kondult a garázsban, a garázsajtó felemelkedett, és feltárta a várakozó kocsit. Hosszú várakozás után az ajtó ismét becsukódott.

 Fél kilencre a tükörtojás összezsugorodott, és a pirítós kenyér olyan lett, mint a kő. Egy alumínium kar egy kagylóba söpörte az egészet, forró víz zúdult rá, lemosta egy fémgaraton, ott felaprózódott és lefolyt a távoli tengerbe vezető csatornába. A piszkos tányérok forró mosogatókagylóba süllyedtek, és ragyogó szárazon kerültek megint elő.

Negyed tíz, takaríts... énekelte az óra.

 A fal rejtett rekeszeiből kis robotegerek surrantak elő. A szobákban hemzsegtek a csupa gumi és fém takarító állatkák. Sűrű koppanásokkal végigpásztázták a székeket, átgyúrták a szőnyegek minden szálát, felszívták a rejtett port, azután mint titokzatos megszállók eltűntek rekeszeikben, rózsaszín elektromos szemük kialudt. A ház tiszta volt.

Tíz óra! A nap kibújt az eső mögül. A ház egyedül állt a csupa rom és hamu városban. Ez volt az egyetlen ép ház.

 Éjszaka a romváros mérföldekre látszó radioaktív sugárzást bocsátott ki.

Negyed tizenegy. A kerti locsolók arany szökőkutakat lövelltek, szétszórt csillogással töltötték meg az enyhe délelőtti levegőt. A víz lemosta az ablaktáblákat, és lefutott az elszenesedett nyugati oldalon, melyről a fehér festék egyenletesen leégett. A ház nyugati fala, néhány foltocskát kivéve teljesen fekete volt. Egyik folt pázsitot nyíró férfi árnyképe volt. A másik, mint egy fénykép, asszonyt ábrázol, amint lehajlik virágot szedni. Valamivel távolabb, mint egyetlen titáni pillanatban fára égetett képek, egy kisfiú, ahogy a levegőbe ugrik, fölötte magasabban a feldobott labda képe, szemben vele meg egy leányka akarja felemelt kézzel elkapni a labdát - amely soha többé nem esett földre.

 Az öt festékfolt - a férfi, az asszony, a gyerekek és a labda - megmaradt. A többi vékonyan elszenesedett.

 A locsolók enyhén permetező esője megtöltötte a kertet lehulló fénnyel.

 Mindeddig megőrizte békéjét a ház. Gondosan megkérdezte: - Ki az? Mi a jelszó? - és mivel a magányos rókáktól és síró macskáktól nem kapott választ, becsukta ablakait, lehúzta redőnyeit, és vénlányos szemérmességgel és gépesített paranoiával védte magát.

 A ház tulajdonképpen minden hangra megrezzent. Ha veréb súrolta az ablakot, a redőny lecsapódott. A madár megrettenve elrepült. Nem, még egy madár sem érinthette a házat!

 A ház valóságos oltár volt, tízezer nagy és kicsi karbantartó és takarító szolgálattevővel és kórussal. De az istenek elhagyták, és a vallásos szertartás értelmetlenül, haszontalanul folytatódott.

Déli tizenkettő.

 Az elülső verandán egy reszkető kutya sírt fel.

 A külső ajtó felismerte a kutya hangját és kinyílt. A valaha nagy és erős, de most csontig lesoványodott és sebekkel borított kutya beoldalgott, és végigfutott a házon sáros lábnyomokat hagyva maga után. Mögötte haragos egerek cikáztak, haragosak, mert sarat kell felszedniük és haragosak a zavarásért.

 Mert egy levéltörmeléket sem hordhatott be a szél az ajtó alatt, hogy a falburkolat ki ne táruljon, kibocsátva a gyors rézegereket, kik az ellenséges port, hajszálat vagy papírdarabkát megragadták miniatűr acél állkapcsukkal, rekeszeikbe rohantak vele, és a pincébe vezető csövekbe dobták, hogy eljusson az egyik sötét sarokban gonosz Baálként guggoló hamvasztókemence sziszegő gyomrába.

 A kutya felszaladt a lépcsőn, hisztérikusan vakkantott minden ajtónál, míg végül rájött, mint a ház is, hogy csak a csend hallgat odabent.

 A levegőbe szimatolt, és kaparni kezdte a konyhaajtót.

 Az ajtó mögött a tűzhely fánkot készített, és megtöltötte a házat a sütés dús illatával és az áfonyalekvár szagával.

 A kutyának habzott a szája, az ajtó felé hasalt, szimatolt, szeme tűzben égett. Vadul forgott körbe-körbe, farkát harapta, veszettül pörgött és kiadta páráját. Egy óráig feküdt a nappali szobában.

Két óra - énekelte a hang.

 Végül finom szimattal megérezve a bomlást; zümmögve kirajzott az egerek regimentje, megannyi szürke falevél az elektromos szélben.

Negyed három.

 A kutya eltűnt.

 A pincében a hamvasztókemence hirtelen felizzott, és szikraeső repült ki a kéményen.

Két óra harmincöt.

 Bridzsasztalok hajlottak ki a kertilak falából. Játékkártyák hullottak a posztóra színes zuhatagban.

 Martinik jelent meg egy tölgyfaasztalkán és tojássalátás szendvicsek. Zene szólt.

 De az asztalok csendesek, a kártyák érintetlenek maradtak.

 Négy órakor az asztalok, mint nagy lepkék, összecsukódtak, és visszahúzódtak a fal borításába.

Fél öt.

 Kivilágosodtak a gyerekszoba falai.

 Állatalakok jelentek meg rajtuk, sárga zsiráfok, kék oroszlánok, rózsaszín antilopok, lila párducok a kristályos anyagban tündökölve. Az üvegfalak színt és fantáziát sugároztak. Rejtett filmek futottak jól olajozott tárcsákon, és a falak életre keltek. De a gyermekszoba padlója olyan volt, mint a friss, zöldellő mező. Alumínium szöcskék és vastücskök futkároztak rajta, és a csendes, meleg levegőben finom szövésű piros pillangók röpködtek az állati lábnyomok erős szagában. Olyan hang töltötte be a levegőt, mint egy nagy, sárga, szalmából fonott méhkas zümmögése, és egy rejtett fújtatóból oroszlánok lusta dorombolása hallatszott. És okapilábak dobogása hangzott fel, és friss eső kopogása a dzsungelben, és különös állatok patái ropogtak a nyár melegétől száraz füveken. Most sok-sok mérföld távolságban hőségtől repedezett növényzetet és végtelen, forró eget mutattak a falak. Az állatok tüskés szakadékokba és vízmosások mélyére húzódtak.

 Mesedélután volt a gyermekeknek.

 

 

Öt óra. A fürdőkád megtelt tiszta, meleg vízzel.

Hat, hét, nyolc óra. A vacsoraasztalok varázslatosan működtek, és a dolgozószobában egy kattanás hallatszott. És a kandallóval szemben, melyben most melegen fellobogott a tűz, egy fémállványon égő szivar bukkant elő, fél hüvelyk puha, szürke hamuval, füstölögve, várakozva.

Kilenc óra. Az ágyak rejtett áramkörei melegedni kezdtek, mert az éjszakák hűvösek voltak erre.

Kilenc óra öt perc. Egy hang szólalt meg a dolgozószoba mennyezetéről:

 - Mrs. McClellan, melyik verset óhajtja hallani ma este?

 A ház hallgatott.

 Végül a hang újra megszólalt: - Minthogy nincs különösebb kívánsága, kiválasztok egy verset találomra. - Halk zene kísérte a hangot. - Sara Teasdale. Úgy emlékszem, kedves költője...

 

Langy esők jönnek s föld illata száll,

 és köröz a légben majd fecskemadár,

 

és ungnak a békák az éji tavon,

 és szilvafát lenget a lágy fuvalom,

 

és a rigók mondják és torkuk remeg

 a kis kerítéseken éneküket,

 

és nem beszél senki a háborúról,

 s nem kérdezi senki, hogy lesz-e s mikor?

 

S nem kérdezi semmi, se fű, se madár,

 hogy hol van az ember, jaj, hova már?

 

És új tavasz ébred és kezd életet,

 és hogy mi elmúltunk, nem látja meg.

 

A tűz lobogott a téglakandallóban, a szivarhamuvá hullott a hamutartóban, az üres székek egymást bámulták a néma falak közt, és a zene szólt.

 Tíz órakor kezdődött a ház haláltusája.

 Fújt a szél. Egy lezuhanó faág betörte a konyhaablakot. Palackozott tisztítóoldat ömlött a tűzhelyre. A helyiség egy pillanat alatt lángban állt.

 Tűz! - sikoltott egy hang. A ház lámpái villantak, a szivattyúk vizet fecskendeztek a mennyezetről. De az oldat szétfutott a linóleumon nyaldosva, falva a konyhaajtó alá, míg a hangok kórusban kiáltották: -Tűz! Tűz! Tűz!

 A ház menteni akarta magát. Az ajtók légmentesen becsukódtak, de az ablakokat kitörte a hőség, és a szél fújt és szította a tüzet.

 A ház kénytelen volt meghátrálni, mikor a tűz tízmilliárd dühös szikrája lángoló könnyedséggel tört utat szobáról szobára, aztán fel a lépcsőn, miközben vízipatkányok surrantak elő a falakból, kiköpték vizüket, és új vízért futottak. És a fali permetezők ontották a gépesített eső zuhatagait.

 De késő volt. Valahol sziszegve megállt egy szivattyú. A tűzoltó eső elállt. A tartalék víz, amely sok csendes napon megtöltötte a fürdőkádakat és elmosta a tányérokat, kifogyott.

 A tűz felfelé pattogott a lépcsőkön. Picasso- és Matisse-képeket emésztett meg csemegeként a felső szobákban, leégette róluk az olajos húst, és fekete foszlányokká pörkölte a ropogós vásznakat. A tűz most belekapott az ágyakba, az ablakrámákba, megváltoztatta a függönyök színét.

 És ekkor jött az ellentámadás.

 A padlás csapóajtóiból vak robotarcok bukkantak elő, és szájukból zöld vegyszert ontottak. A tűz visszahúzódott, mint az elefánt, ha döglött kígyót lát. Most húsz kígyó verte a padlót, és taposta a tüzet a tiszta zöld hab hideg mérgével.

 De a tűz okos volt. Lángjait kiküldte a ház külső falára, és ott fel a padlásra, a szivattyúkhoz. Robbanás. Az agyszerkezet, amely a szivattyúkat irányította, bronzrepeszekben szóródott szét a padlásgerendákon.

 A tűz tovahömpölygött, hatalmába kerítette a beépített szekrényeket, és végigtapogatta a felakasztott ruhákat.

 A ház megremegett, minden tölgygerenda csontja, az egész puszta csontváz vinnyogott a hőségben, huzalai, idegei szabadon lógtak, mintha egy sebész lehúzta volna a bőrét, hogy a piros vénák és hajszálerek a tüzes levegőben remegjenek:

 Segítség! Segítség! Tűz! Fussatok, fussatok! A hőtől megpattantak a tükrök, mint a törékeny téli jég. És a hangok sikoltoztak: - Tűz, tűz, fussatok, fussatok! - mint egy tragikus gyerekrigmust, egy tucat hang, magas hang, mély hang, mint haldokló gyermekek az erdőben, egyedül, egyedül. És a hangok is elhaltak, mikor a huzalokról levált a burkolat, mint a forró gesztenye héja. Egy, kettő, három, négy, öt hang, sorra elnémultak.

 A gyerekszobában égett a dzsungel. Kék oroszlánok ordítottak, bíbor zsiráfok vágtáztak. A párducok körbefutottak, a színek elváltoztak, és tízmillió állat tűnt el a tűz elől menekülve a távoli, gőzölgő folyam irányában.

 Megint elnémult tíz hang. Az utolsó pillanatban a tűzlavinában felhangzó kórusok önfeledten jelentették az időt, muzsikáltak, távirányítású fűnyírógépekkel nyírták a pázsitot, vagy kerti ernyőket nyitottak fel és a nyíló és csapódó külső ajtón át ezernyi jelenet látszott, mint az órásboltban, amelyben minden óra megőrült, és egymás előtt, vagy után, összevissza üti az órákat, a tébolyult zavar képei eggyéolvadtak, éneklés, sikítás, néhány utolsónak megmaradt derék egér rohangálása, hogy eltakarítsa a borzalmas hamut. És egy hang. Felsőbbrendűen, mit sem törődve a helyzettel, verseket olvasott fel a lángoló dolgozószobában, amíg minden filmtekercs el nem égett, amíg minden vezeték össze nem zsugorodott, és az áramkörök szét nem repedtek.

 A ház szikraesőt szórva, füstfelhőt fújva összeomlott.

 A konyhában, egy pillanattal a tűz- és gerendaeső lezúdulása előtt, a tűzhely háborodott tempóban készítette a reggelit, tíz tucat tojást sütött, hat cipót pirított szeletekben, húsz tucat szalonnaszeletet adagolt és elfogyasztásuk - a tűz mindet felemésztette! - új munkára késztette a hisztérikusan sziszegő tűzhelyet. Összeomlás. A padlás rázuhant a konyhára és a nappalira. A nappali a pincére, a pince az alsó pincére. Mélyhűtő készülékek, karosszékek, filmszalagok, áramkörök, ágyak zuhantak alá összegabalyodva, mint a csontvázak, a meredek szakadékba.

 Füst és csend. Nagy, nagy füst.

 Keleten halványan derengett a hajnal. A romok között egyetlen fal állt. A falban az utolsó hang ismételte újra és újra, még akkor is, mikor a nap már felkelt, és rásütött a gőzölgő romhalmazra: - Ma 2026. augusztus 5-e van, ma 2026. augusztus 5-e van, ma...

 

Szerző: szittyazoli  2011.06.26. 18:42 1 komment

Címkék: ray bradbury marsbéli krónikák langy esők jönnek

 

Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi. Négyen gyerekek ágyban feküdtünk a nagy pokróc alatt. Ott melegedtünk, és láb alatt sem voltunk. Apám már nem járt napszámba, élet után. Eleget próbálta. Sok volt a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kályha mellett. Nagynéha odajött hozzánk, és mesébe fogott. De amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul abba is hagyta. Ilyenkor így szólt: „Majd holnap elmondom a többit.” – Azzal ment vissza a maga gondolatához. Sohasem mondta végig. Nem is bántuk. Akkorákat hallgatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megül a helyén.

Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor megkaptuk a marék puliszkát, és behabzsoltuk úgy forrójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyról, ölbe vettük a nagy lapító deszkát, amin anyám szétvagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla, amit találtunk, és ettünk. Pedig több volt közötte a szálka, mint az étel. Ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen.

Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy, ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel; és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: – Azt bizony jól teszi. – Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.

– Gondolod, Ferkó?

– Én igen! – válaszolta apám.

Anyám leejtette a nagy mosdótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte a kezét a nadrágján. Utána igazítani kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna, vagy legalábbis asszony. A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult, és indult apám felé. Mikor a kályhához ért, lehajolt, és elkezdte törni az ágat. Egyenként, szépen sorba rakosgatta őket, s hogy végzett vele, azt mondta apámnak.

– Jövőre próbáld meg a Kácsa András földjét negyedében. Másként úgysem adja. Jó föld a Fehér Martok, s addigra a Ferikét is használhatod.

Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé, és rágott.

– S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három esztendő alatt lovatok lehet.

Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak. A borvíz meg a Fehér Martok. Máskor apám végig sem engedte mondani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hogy hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt, s rátette a kezét apám vállára.

– Hát akkor, ne késlekedjünk, Ferkó, hallod-e, fiam?

Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, s mintha anyámnak mondta volna, odanézett.

– Hát készüljön. A többit majd én elrendezem.

Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban, és sírt, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztóra, adta a kabátját meg a kucsmát. De mintha adta volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tudja, megverik, ha nem úgy tesz. Apám csak vállára vetette a kabátját, pedig nem volt szokása, és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón.

Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlanság. Addig néztem, míg nagyapámat nem éreztem magam mellett.

– Aztán... hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a Bálványos oldalában, leszeded-e te?

Nézett rám, s olyan volt, mintha sírna.

– S azt a parittyának való szép bodzaágat levágod-e te?

Néztem, és nem tudtam, hogy hova gondoljak.

– Aztán tavaszon azt a szép, erős rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e? Te, Ferike, te?

Néztem, és nem tudtam, könnyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Odafordultam nagyapámhoz.

– Magának mi baja van, nagyapó?

De nem nézett már rám. A furulyát fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy beléfújt, letette. Odament anyámhoz.

– Add azt a változót, te, Anna.

Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnák, hanem mint nekünk, gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsinyke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben volna. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra sem nézett, s még rám sem.

Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pedig már megvolt a puliszka, meg is ettük – s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkából. Így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lopva adni akart még.

Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták, mind a ketten, anyám is meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta magát, a másik meg főzte neki a meleg vizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hitelbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot anyám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát.

Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott.

Olyan szag áradt a fazék felől, hogy nyál gyűlt a szájam sarkára, bökdöstük egymást a pokróc alatt, igazítottuk a lábainkat, hogy legyen helye a lábasnak. Aztán nem kaptunk egy falatot sem. Nagyapám ette meg egymaga, mind az utolsó szálig. Tekintett felénk, és egyszer adni akart. De apám úgy megfogta a kezét, mintha haragosa volna.

– Őköt csak hagyja, egye meg, mert ez mind a magáé.

Ha nem lett volna minden, amit csináltak, olyan bolond és értelmetlen, mint még soha, biztosan elsírtam volna magam. De a nagy meglepődöttségtől most még azt sem tudtam. Bámultam, hogy eszik nagyapám, hogy szaggatja ujjaival a húst, s csak akkor vettem le róla a szemem, mikor láttam, apám rám néz. Verés volt a szemében, nagy verés. A csöndességben, ami megülte a házat, csak nagyapám szuszogása és csámcsogása hallatszott. Mind megette, mind egy szálig.

Anyám az asztalt kezdte takarítani, s nagyapám meg sem várta, hogy végezzen vele, felállt, vette a lájbiját, kabátját, fejszéjét. Apám ott állt mögötte olyan megnyúlt arccal, mint a pap előtt áll az ember. Hirtelen mintha félne, hogy becsukják előtte, az ajtóhoz ment nagyapám. Kinyitotta, már félig kint is volt, amikor megcsendesedett és visszafordult. Olyan szégyenlősen, vagy mint ahogy a siratóban szokták, igazítani kezdte a bajuszát. Most már mégiscsak úgy láttam, sír egy kicsit. Anyámra nézett, s onnan rám. Anyám hozzám jött. Felöltöztetett, apám hagyta, s ez sem volt még soha.

Kimentünk a setétbe. Csillagos, nagy éjszaka volt. Kegyetlenül hideg, mintha a levegő is megfagyott volna. Apám hajadonfővel állt, én a bátyám papucsában, és megfeledkeztem arról is, hogy fázzam. Néztem a nagy csuda dolgot, s valami sírás feszült a torkomban, mint amikor nagy baj van, a ház ég vagy megvernek. El nem vettem szemem a nagyapám alakjáról. Ott állt a tornác lépcsőjén. Egyik kezét a zsebében hagyta, a másikkal fogta erősen a fejszéjét úgy, mint amikor medvétől tart az ember. Éppen úgy. Éppen olyan is volt. Apám sem mozdult. Valahová elnézett, pedig nem sokat láthatott. Nagy soká nagyapám szólt bele a csöndbe.

– Holnap reggel gyertek ki, mert mindent otthagyok.

Apám csak a fejét mozdította az ég felé, mintha a csillagokat számolná. Nagyapám beakasztotta a fejszét a karjába, s elköszönt.

– Isten áldjon benneteket, fiam!

Apám megmozdult, lenézett a földre, és úgy mondta, mintha annak beszélne.

– Isten áldja.

S mikor nagyapám elindult, nagyon csendesen utánaszólt.

– Aztán vigyázzon magára.

Én csak néztem nagyapám után, ahogy ment át az úton a sikátor felé, és akartam kiáltani neki, hogy el sem köszönt, s Isten áldja. Már szaladni is akartam, mikor éppen megállt. Topogott egy kicsit, de mégiscsak megfordult. Alig lehetett hallani a hangját.

– A Ferikét... Hadd jöjjön sze... el velem egy kicsinykét!

Mintha akkor vett volna észre, úgy rám nézett apám kucsmától a nagycipőig.

– Eredj nagyapádhoz!

Ott állt egy helyben, s ahogy odaértem hozzá, megfogta a kezem. Úgy vitt, mint mikor málnázni mentünk, s útközben mondta a szép meséket, tanítgatott erre-arra, tojást szedni, mézt találni, bakszakállt s más füvet keresni. De most nem szólt. Nagy lassan lépegetett, meg-megszorította a kezemet, mint olyankor szokta, ha nagyot mondott a mesében. Én botladoztam mellette, mert őt néztem, és nem tudtam, hogy bolond-e, vagy ki bántotta, s akartam mondani, ne csinálja, mert nekem sírni kell mindjárt. A kerítésnél megállt. Lekuporodott hozzá. Nézegetett egy darabig, aztán megköpdösött háromszor egymás után keresztre, ahogyan az újszülöttet vagy a kicsi beteg gyereket szokták, hogy ne fogjon rajta soha semmi rossz. Meg is csókolt, amit soha nem tett, és csúnya rekedt hangon azt mondta.

– Menj be, s mondd meg anyádnak, ügyeljen rád, mert engem többet nem látsz!

Olyan gyorsan felállott, mintha szólították volna. Többet nem is nézett rám, s mire észbe kaptam, csak épp hogy láttam a nagy hóban, ami közben eleredt, hogy megy, és elvész a fák között, mert ott volt mindjárt az erdő.

Apám még ott állt, ahol hagytam. Ugyanúgy nézte az eget, és beküldött egyedül.

A kisebbek aludtak, anyám nem volt a szobában. Leültem a nagyapám helyére, és hogy bejött apám, megkérdeztem, mert tovább már nem tarthattam magamban – nagyapám mikor jön vissza?

– Ő akkor, amikor te nem kérdezed! – mondta, és nagyon mérges volt. Húzta a szemét, járkált fel s alá, mint láncolt medve a botos ember kezén. Megfogott ezt, azt, le is tette mindjárt, míg végül leült a vékára. Elkezdte nézni a tüzet. Mikor anyám behozta az ágat, elkezdte rakni rá. Csak rakta, rakta. Akkora tűznek, hogy olyant még nem láttam a kemencében. A lángja kicsapdosott a fejin, az ajtaján is úgy fújta ki magát, mint az istennyila, úgy forogtak, pattogtak a szikrái, mint a pokol tüze. És ropogott, nyöszörgött az egész alkotmány. Ő meg ott ült, és rakta olyan félelmetes arccal, hogy gondoltam, pisszenni sem volna jó, mert biztosan agyonütne.

Valaki topogott az ajtóban, anyám kiment fogadni, és Csűrös Ignáccal jött vissza. Kelemen nagyapjával, az én nagyapám komájával.

– Jó estét!

– Adjon Isten – fogadta apám, de nem mozdult, csak a kályha ajtaját csukta be. Anyám széket törölt, s Ignác bá' botjára támaszkodva leült. Nem szólt hozzá senki, pedig láttam, erősen beszélni akar. Mozgolódott, köszörülte a torkát, pislogott kis öreg szemeivel, és hogy sokáig senki sem firtatta, megszólalt.

– Hát apád hol van?

Apám most nem nézett rá.

– Láthatja, hogy nincs bent.

Ignác bá' elővette a dohányát, de mintha elfelejtette volna, mit akar, nem gyújtott rá. Körülnézett. Ránk is, anyám arcára is, végül a kicsi székre, ahol meglátta nagyapám levetett ciháját. Nyugtatta rajta egy darabig a szemét, elkezdte bocskorát piszkálni nagy, horgas botjával, s fel sem nézve megkérdezte.

– Aztán igaz-e, hogy elment?

Apám felkapta a fejét.

– Hová? – kérdezte, és nézett Ignác bá'-nak a szeme közé.

– Fel a Büdösbe – válaszolt az.

Akkorát lökött a szívem, mintha megütötték volna. Olyan száraz lett a torkom, mintha most hirtelen beléfúttak volna. Olyan forró lett a takaró, mintha tüzes vas volna.

Jaj, a Büdös. Aki csak belészippent, mind megfullad egy sorban. Onnan élő fia ki nem jön. Ha madár belérepül, ki nem száll, mert meghal. Nagyapám is meghal. Csak vigyázzon, baja ne essék, apám is mondta, mikor utánaszólt. Pedig nem jön vissza. Hát éppenséggel oda ment, és apám akarta, anyám is hagyta, hacsak nem ők küldték. Jaj, édes Istenem, nagyapám! S utána sem mennek, nem is akarnak, én sem tudok. Volt már egy hónapja, hogy más mesélte, és azt mondta, ez a rendje. Csak azt nem tudtam, hogy így csinálják, és így készítik. És éppen a nagyapámnak. Jaj, jó Istenem, merre tart már? Az Uzonkán biztosan túl van. Biztos a fenyőpadján is. Farkasos vidék, baja ne essék, le ne üsse egy is közülük. Elöntött a sírás, csuda gyáva módon, de apám meg ne lássa, úgy vigyáztam.

Apám Ignác bácsit nézte.

– Maga azt honnan tudja?

– Áron mondta, a fiam. Beszélik, hogy kocsmában voltál pálinkáért. Tyúkot is láttak nálad.

– Az igaz – válaszolta apám, s már megint olyan volt, mint az előbb. Még a kályhaajtót is kinyitotta, hogy lássa a tüzet.

– Rég ment-e el?

Apám nem beszélt többet. Észre sem vette Csűrös Ignácot. Anyám szólt, de alig jött hang a torkára.

– Úgy fertályórája megvan.

Ignác bá' bólintott rá, felállt, és elindult. A kinyitott ajtónál visszafordult, mireánk nézett, és azt kérdezte anyámtól.

– Őköt megcsókolta-e?

– Egyet se – mondta anyám, s kötényével a szemét kezdte törölgetni.

Mikor anyám visszajött, leült, és elkezdett varrni. Apámnak újból erősen jött a baja, mert lángoltatta a tüzet jobban, mint előbb. Nem szólhattam, és nem is szóltam. Úgy aludtam el a nagy sírásban.

Reggel apám keltett fel. Olyan volt, mintha le sem feküdt volna.

– Készülj, mert megyünk az erdőre favágni.

Igaza volt, mert egy szem fa sem volt a háznál, mind elégette az éjjel. Délig fát vágtunk, az én eszemben nagyapám járt, az apáméban nem tudom, mi, de egyszer sem ütött meg, pedig az ujjamba is belevágtam.

Mikor azt mondta, mehetünk, én nekifordultam az ösvénynek hazafelé. De visszaparancsolt: „Nem arra, te!” És nekivágtunk a köves partnak, fel a Büdös felé. Kiabált a szívem, mint a vészben meghúzott harang. Lépkedtem apám nyomában. Ő nem fogta a kezem, mint nagyapám szokta volt.

A barlang szájában megtaláltunk mindent. Szép sorjában rakva ing, gatya, kabát, a nagyapám holmija. Legfelül a kucsmája, lenyomtatva egy nagy kővel. A fejszéjét elvitte magával. Olyan kicsi, semmi volt az a rakás ruha, mintha nem is a nagyapámé volna. Mintha bele sem férne egy ember.

Apám lehajolt, és elkezdett sorba adogatni mindent a karomra. Mikor a kucsmát adta volna, valami kiesett belőle, kigurult messzire a hóba, s mi megnéztük: egyik combja volt a tyúknak. Nem tudtam mozdulni érte. Apám vette fel. Méregette a kezében, s utána olyan gyöngéden, szelíden, mint valami kis madárfiókot, becsúsztatta a tarisznyámba. Közel lépett hozzám. Még sohasem tette, s most úgy a keze fejével végigsimította az arcomat.

– Majd otthon megeszed – szólt –, mert most fagyott.

Nem gondolt arra, s nem is mondta, hogy többen vagyunk otthon testvérek, mert tudta, én voltam nagyapám szíve kedvese.

Lejjebb, a barlang feneke felé még egy holmi feketéllett. Megismertem. A Csűrös Ignácé volt. Azért még nem jött senki, s talán ezután sem jön majd, mert még így is látszott, lyuk lyuk hátán, egy garast sem adna érte senki.


dugo@szepi_PONT_hu

Szerző: szittyazoli  2011.04.13. 09:35 4 komment