Radnóti Miklós: Majális

 

A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyett a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.

Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába még fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.

Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.

Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.

Szerző: szittyazoli  2011.04.13. 09:17 Szólj hozzá!

 

NAGYON FÁJ

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

1936. október-november

Szerző: szittyazoli  2011.04.13. 09:15 Szólj hozzá!



Korinthusbeliekhez  írt  I. levél 13. rész

Károly Gáspár fordítása

1.         Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom.

2.         És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.

3.         És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.

4.         A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.

5.         Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt,

6.         Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;

7.         Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.

8.         A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszünnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik.

9.         Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás:

10.      De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.

11.      Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.

12.      Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.

13.      Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.

 

 

A szeretet himnusza újabb kori fordítása.

(1 Kor 13,1 – 14,1)

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
Ha szeretet nincs bennem,
Csak zeng érc vagyok o vagy pengő cimbalom.
Legyen bár prófétáló tehetségem,
Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt,
Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem érek.
Osszam el bár egész vagyonomat a szegényeknek,
S vessem oda testemet, hogy elégessenek,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem használ nekem.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny,
Nem kérkedik, nem gőgösködik,
Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
Nem örül a gonoszságnak,
De együtt örül az igazsággal.
Mindent eltűr, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet soha el nem múlik.
A prófétálás megszűnik,
A nyelvek elhallgatnak,
A tudomány elenyészik.
Tudásunk csak töredékes,
Töredékes prófétálásunk is.
Mikor azonban eljön a beteljesedés,
Véget ér az, ami töredékes.
Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek,
Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek.
E amikor felnőttem, elhagytam a gyermek szokásait.
Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
Akkor majd színről színre.
Most csak töredékes a tudásom,
Akkor majd úgy ismerek,
Ahogy én is ismert vagyok.
Most megmarad a hit, remény, szeretet,
Ez a három,
De köztük legnagyobb a szeretet.

Szerző: szittyazoli  2011.04.06. 09:03 3 komment

Címkék: a 1 szeretet kor 13 14 himnusza (1 1)

Földes László Hobó fordításával és előadásában

Szerző: szittyazoli  2011.03.22. 14:40 Szólj hozzá!

 

Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat ígértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,

mint fák tövén a bolondgomba
(így van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.

Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.

1937

zene:
Mosóczi Zoltán
2005.04.11.

Szerző: szittyazoli  2011.02.23. 20:31 Szólj hozzá! · 1 trackback

Címkék: jozsef attila karoval jottel nem viraggal

S amikor az este elterpedt,
Rongyos mécsese lánginál
Imádkozott egy nagyon furcsát
Csokonai Vitéz Mihály:

*»Add, óh, Uram, ki vagy, vagy nem vagy,
Rossz hátam alá a karod:
Úgy emelj el innen magadhoz,
Ne lássanak a magyarok.«


»Add, óh, Uram, hogy szépet lássak
Távolból. Mindegy, ha hamis
Az, amit a távolból látok.
Magyar vagyok én magam is.«


»Akarok egy valakit látni,
Aki szebben hal, hogyha hal,
Aki a fajtáját átkozta
S aki magyar volt, nagy magyar.«


»Egy századdal előbbre lássak
S lássam, aki engem idéz.
Szomorú sarjamat hadd lássam,
Aki ismét Vitéz, Vitéz.«

*

S amikor a hajnal szétharsant,
Rongyos mécsese lánginál
Furcsát látott s szomorún halt meg
Csokonai Vitéz Mihály.

Szerző: szittyazoli  2011.02.17. 23:19 Szólj hozzá!

 

Kivül-belől

leselkedő halál elől

(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

 

1936. október-november

 

Szerző: szittyazoli  2011.02.15. 00:13 Szólj hozzá!

Címkék: józsef attila latinovits zoltán nagyon fáj

"Bírsz-e szeretőt, meghalnál-e érte
Érted remegőt, sírba zár a térde
Bírok egy pihegőt, könnyemből kér a vére
Könnyével fut a halál, a számban édes íze
Angyalhajszálból fontam a sorsom egészbe
Tartottam életvízbe, szívbeli tűzbe

Bírsz-e irigyet, sárgul-e a mája
Álmod erejét megmarná-e szája
Bírok pár szomorút, ám fönn szállok, hiába
Héjára bőg a szamár, fáj a szárnya hiánya
Angyalhajszálból fontam a sorsom egészbe
Tartottam életvízbe, szívbeli tűzbe

Bírsz-e tüneményt, égig ér bűbája
Fáj-e sugara, feltáncolnál rája
És bírok tüneményt, és égig ér bűbája
És halkan fáj a sugara, és feltáncolnék rája
"

Szerző: szittyazoli  2011.01.13. 15:52 1 komment

Címkék: zene dalszöveg ghymes életvíz

,,Az ősi hagyományokban a nemi érintkezés magasztos dolog volt.
Manapság már ez is fura számunkra.
De még furább, ha az indiai vagy a taoista világ erotikus képeit nézegetjük.
Szinte alig találni olyat, ahol a férfi teljes súlyával ráfekszik a nőre, leteperi, mint birkózó az ellenfelét, és valósággal megerőszakolja.

A szerelmes pár rendszerint összefonódó lábakkal ölelkezik, egymás mellett állva, mint az összecsavarodó indák, de még inkább úgy, hogy a nő van felül, irányítja az aktust, s szinte “beavatja” az öle alatt fekvő szerelmesét az egység misztériumába.
A hanyatt vágott nő, mint a brutális férfiöröm passzív áldozat, nemcsak az ősi időkben, de még a mai bennszülött törzseknél is olyan megrökönyödést váltott ki, hogy ezt a helyzetet elnevezték “misszionárius póznak”.
Ilyesmit ugyanis a nyugati embereknél tapasztaltak először. Később bizonyára már nem csodálkoztak, hogy ugyanazok a férfiak, akik saját asszonyaikkal ilyen “könyörtelenül” ölelkeztek, velük sem bántak kíméletesebben: kifosztották, kipusztították őket, és akik élve maradtak, azokat eladták rabszolgának.
Amikor a Jóskönyvet írtam, sokat tűnődtem azon, hogy az ősi Kínában az egyik legboldogabb jósjel, a ,,Virágzás” miért néz ki úgy, hogy az Ég lent van, és a Föld fent.
Vagyis alul van a férfi-jang és felül a női-jin.
Manapság ezt éppen fordítva gondolnánk.
A kínai bölcsek szerint azonban ez az optimális állapot.
A Teremtő, a Szellem, a Férfi-jang lentről, a mélyből hat, aláveti magát a nőnek – és a Befogadó, a Föld, az Asszony-jin fölötte van a magasban és uralkodik.
Ahol ez a jósjel megvalósul, ott az élet fölvirágzik.
Ott jó élni. Oszlik a sötétség, béke lesz, harmónia, az emberek boldogok és minden kivirul.
Ahol pedig fordítva van, ahol az Ég van fönt és a Föld lent – ahol a Férfi maga alá teperi az Asszonyt, ott pangás van. Csőd, kudarc és sötétség.
Mai ésszel ezt nem is értjük.
Hát nem a férfi uralkodik az asszony fölött?
Nem a férfi a Fény, az Ész és a Hatalom – és az asszony az ösztönös Homály és Érzelem és a Szolgálat? Nem az ég van fönt s a föld lent?
A kérdésekre azért nem tudunk felelni, mert ebben a tébolyult és hazug világunkban teljesen összezavarodtak a fogalmak, nem ismerjük már a férfi- és női szerepek valódi értelmét.
Nem az a baj – és ezt elsősorban a sértett férfi olvasóimnak mondom -, hogy évezredek óta férfiuralom van.
Hanem az, hogy nem tudjuk, mit jelent igazán férfinak lenni!
A férfiasság eredeti, ősi értelmében áldozatra való képességet jelentett.
Odaadást.
Hűséget.
Megbízhatóságot.
Szilárd alapot, melyre építeni lehet.
A család és a közösség számára védelmet. Olyan erőt, mely az önfeladásban, az áldozatban nyilvánul meg. Az igazi férfi önakaratáról lemond, s erejét egy magasabb Akarat, egy eszmény szolgálatába állítja.

Az ilyen férfiakat nevezték valaha hősöknek.
Az igazi férfi nem agresszív.
Sőt, éppen ő az, aki önmagában és a világban az agressziót legyőzi.
A lovagi erény sohasem a támadás, hanem a védelem volt.
Nem a háború, hanem a béke megóvása.
És főleg nem a hódítás, hanem a közösség megmentése.
A hűség.
Ezen alapszik a keleti harcművészet és az ősi szamuráj hagyomány.
A keleti harci művészetekben csakis a védelem a megengedett!
A harcost nem támadásra, hanem bölcs védekezésre nevelték, s feladata nem az volt, hogy önmagát, hanem hogy az igazságot, a békét, a becsületet és az igazi értékeket védje meg, akár az élete árán is. ,,Erős az, aki önmagát legyőzte.” – mondja Konfucius.
Az agresszív, hódító, mindenkit legázoló, győzelemre törő, könyörtelen és önző férfi, aki nem az igazságot védi, hanem bosszút áll és rabol, aki a saját érdekein túl senkire tekintettel nincs, nem az Igazi Férfi arca!
Ez a torzképe.
Igen, ezek lettünk, uraim: durvák, kemények, karrieristák, nemes eszmények nélkül élők. Elfelejtettük, hogy a legnagyobb férfierény a szelídség, a hűség és az, hogy a magasabbért föl tudjuk áldozni magunkat.
Nem az a baj, hogy “férfiuralom” van – az a baj, hogy nincsenek valódi férfiak.
Mi nem azok vagyunk.
Pörgünk magunk körül, mániásan rohanunk nem létező célok felé – de megbízni bennünk, főleg egy életen át, nem lehet.
Ha körülnézel az utcán, sok szép lányt látsz, de alig találkozol már szép férfival. Ez nem csak az én véleményem: rengeteg lány és asszony mondta ezt már nekem. Nem a ,,jóképű” fiúkról, a szexepilről és a divatról beszéltek. Kigyúrt testet és erőszakos arcot látni. De a férfiszépséghez hozzátartozik valami, ami nem csupán deltás test, divatos kopaszság és rongyos farmer. (Mellesleg érdemes megfigyelni, hogy a színesen öltözött, ápolt nők között miféle jellegtelen ruhákban járnak manapság a férfiak, s külsejükre milyen keveset adnak!)

A férfi szépségének lényege a nemesség.
A nemesség egy benső tartásnak, egy önmagunkkal vívott győztes küzdelemnek tükröződése. Olyan férfi arcán jelenik meg, aki önmaga ura. Erőszak nincs rajta. Mohóság sem tükröződik vonásain. Alkatilag lehet kövér vagy sovány, nem ez a lényeg, hanem egy olyan lelkület, mely belülről megszépíti a férfit. Még akkor is, ha nem szépnek született.
A nemesség nem az agresszív egónak, hanem a fensőbbrendű Énnek a jele egy férfi arcán. Ereje nem durva, hanem finom. Erélyes, de nem erőszakos. Szemében az értelem és érzelem egysége tükröződik. Ilyen arcra mondjuk, hogy korszerűtlen. Nem divat manapság.
Ez a baj. Nem a férfiuralom. Igazi Férfi uralma alatt jó lenne élni.
Csakhogy manapság nincsenek igazi férfiak.”
 
Müller Péter

Szerző: szittyazoli  2010.12.11. 16:08 38 komment · 1 trackback

"Egy hölgy olyan állapotba került egy budapesti kórházban, hogy a vezető professzor - aki egyébként jó barátom és nagy tapasztalatú ember - azt mondta róla, hogy nem is érdemes megkísérelni a műtétet. A professzor hazament, és fiatal tanítványa, beosztottja - aki engem egyébként jól ismert és tisztelt - felhívott, és részletesen elmondta az esetet. A hölgy az eszméletlenség határán volt, kínlódott az életéért. De ez a fiatal orvos hitt abban, hogy én tudok és merek segíteni ebben.
Amikor a beteggel találkoztam, ha homályosan is, de eszméleténél volt. Leletei alapján már nem szabadott volna, hogy éljen. Mindennek ellenére az élet levegője ott vibrált a beteg körül. Én csak egyet kérdeztem tőle: hisz-e abban, hogy életben marad. Mondta, jelezte, hogy hisz. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy megoperálom. Ez nem egy racionális döntés volt, hanem inkább egy intuíció.
A műtét után nem tért eszméletéhez. Hat napig eszméletlenül feküdt. Lélegeztetőgép tartotta életben. Ezt az állapotot hívják kómának. Én ennek ellenére mindennap többször is odamentem a beteghez, megfogtam a kezét, megsimogattam a fejét. És mivel nem akartam, hogy a többi kollégám megmosolyogjon, ezért egészen halkan a fülébe súgtam ezeket a mondatokat:
"Ugye megígérte nekem, hogy nem hagy cserben? Önnek élnie kell. Értse meg: van esélye. Nem szabad föladnia."
A beteg hat nap múlva eszméletére tért, és egy hónap múlva a körülményekhez képest gyógyultan távozott. Ami a döbbenetes, az most következik. A beteg azt mondta nekem, hogy köszöni a mondataimat. Elmondta percre pontosan, hogy kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken mikor voltam nála, és miket suttogtam a fülébe.
Utólag leellenőriztem, valóban akkor voltam ott, amikor ő mondta. Elmondta pontosan, hogy szerdán tizenegy óra húsz perckor megállt ez és ez az orvos az ágya végénél, és akkor őt ott halottnak nyilvánították. Azt mondta a hölgy: "Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne temessenek el, mert nem haltam meg. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam velük szemben védekezni." Ez a nő mindent elmondott. Azt mondta: "Alig vártam, hogy maga odajöjjön hozzám, és beszéljen az életről."
A beteg szemén a hat nap alatt végig egy nedves labdacs volt, nehogy a szemhártyája kiszáradjon. Életfunkciói nem voltak. Nyilvánvaló, hogy a szemével nem láthatott és a fülével nem hallhatott, hanem valami mással, amiről mi nem tudunk. Persze az, hogy valamiről mi pillanatnyilag nem tudunk - vagy nem tud még az orvostudomány -, nem azt jelenti, hogy az nincs is. Az biztos, hogy ezek után nekem már senki nem mondhatja azt, hogy a kóma állapotában lévő beteghez nem érdemes szólni, mert az úgyis meghalt.
De számos más esetben is a betegek beszámolnak a műtét alatti élményeikről, pedig elvileg semmilyen élményük nem lehetne. A nagyobb szívműtéteknél megállítjuk a beteg szívét, és gép pótolja a keringést és a szívműködést.

Megállítani a szívet nagyon könnyű, beindítani már nem annyira. Miután megoperáltuk a szívét, újraindítjuk. Az újraindítás számomra mindig egy katartikus pillanat. Sokszor a betegek a szív újraindításának élményéről pontosan beszámolnak. Ez azért döbbenetes, mert arról az időszakról, amelyről ő beszámol - nevezetesen a szív újraindításának élményéről - abban az állapotban ő a tudomány mai álláspontja szerint nemhogy nem érezhet semmit, de nem is élhet."

Szerző: szittyazoli  2010.11.19. 22:48 2 komment

Címkék: lélek szív szívsebészet papp lajos

süti beállítások módosítása